istorie3Középkor

Nagyvárad alapítása szorosan összefügg a Szent László által alapított prépostsággal, illetve katolikus püspökséggel. Ez valamikor 1083 és 1095 között történhetett, de a helyi hagyomány 1092-t tartja a püspökség alapítási évének. A város alapításáról ez idáig hiteles dokumentum nem ismert. Várad első írásos említése – minit civitas Waradiensis – 1113-ból maradt fenn a zólyomi Benedek- rendi apátság egyik oklevelében. Valamikor 1130 körül II. István király Váradra telepítette a premontrei rendet, és a Sebes- Körös jobb partján levő Szent István hegyén monostort építettett számukra.

III. Béla király kérésére 1192-ben a pápa szentté nyilvánította I. László királyt. Ebből az alkalomból díszes ravatalt készítettek számára a várbeli székesegyházban és kezdetét vette a zarándoklat Szent László sírjánál. A Váradi Regestrum szerint csapatostul érkeztek az emberek ide, hogy bíráik ítélete következtében esküt tegyenek vagy kiállják a tüzespróbát.

1241-ben a tatárok- valójában mongól seregek – elpusztították a várost, a várat is, a lakosokat vagy lemészárolják vagy rabláncra fűzve elhurcolták. A borzalmakat Rogerius kanonok örökítette meg Siralmas Énekében. A veszély elmúltával a várost és a várat a székesegyházzal együtt újraépítették. Szent László sírja továbbra is híres zarándokhely volt, a királyok közül többen is felkeresték közvetlenül a megkoronázásuk után, de volt aki többször is eljött ide: IV. Ulászló, II. András, Károly Róbert, Nagy Lajos, Luxembrugi Zsigmond, V. László, II. Ulászló.

istorie2Mivel az emberi és anyagi károk nagyok voltak, a királyság erősen támogatta a nagymértékű betelepítést a mongolok visszavonulása után. Ekképpen a kolostor és a vár körül több település is megjelent: Velenca (Velence vagy Vicus Venetia) 1291-1294-ben említve először, az erődtől keletre;  Vicus Zombathely, nyugatra a várostól, 1326-ban említve először; villa Hydkwzheleus (villa Sancti Laurentii vagy Szent Lőrincz) az erődtől dél-keletre, 1273-ban említve; Bolonia sau villa Bon, az erődtől dél-nyugatra és a jelenlegi városi temetőtől keletre, 1291-1294-ben említve; Olaszi, a Körös jobb oldalán elhelyezkedve, 1215-ben a villa Latinorum Varadiensium név alatt említve; Szent Péter, Olaszitól keletre, a Körös és a Váradi dombság között, 1374-ben említve.

Az itáliai származású Scolari András püspöksége alatt népes firenzei kolónia alakult a városban, püspöksége idején a humanizmus nemcsak környezetében, hanem a városi életben is elterjedt. Erre az időre mondják, hogy Várad a békés fejlődés útján haladt, nemcsak a művészet, a kultúra virágzott, hanem az ipar, a kereskedelem és a tudomány is. A humanista műveltség legnagyobb váradi képviselője Vitéz János volt, akit Hunyadi János juttatott az itteni püspökséghez 1445-ben. Miután Mátyást 1464-ben királlyá koronázták, Vitéz János érdemei elismeréseként a püspöknek és utódainak Bihar megye örökös főispánságát adományozta.  Vitéz János püspöksége alatt (1445-1465) jelentős humanista központ lett Várad. Külföldi és hazai tudósokat, irodalmárokat hívott a városba.

A XV. század végétől a város több kiváltságot is kap az uralkodótól, amelyek mind tükröződni fognak egységként való fejlődésében.

A tatárdúlást követően, 1474 elején újabb megpróbáltatás éri a váradiakat: a törökök lerohanták a várost, de a várat nem sikerült elfoglalniuk. Bosszúból felgyújtották a várost, az időseket és a gyerekeket legyilkolták, a fiatal, életerős embereket elhurcolták. A 15. század második felére kiheverték a váradiak a pusztítást a városi élet is fellendült. A dubniczi krónika a 15. század végére Váradot már minden gazdagsággal megrakott városnak nevezi, melyhez hasonló alig volt az országban, ezért is kapta a Felix Civitas nevet. Gazdagságát elsősorban vásárainak, kereskedelmének köszönhette, de kifejlődött a céhes élet is.

A kulturális presztízsen kívül, Nagyvárad akkoriban fontos tudományos központtá vált, amit például az is bizonyít, hogy a híres csillagász Georg Puerbach (1423-1461) egy obszervatóriumot építetett itt, illetve a nulla meridiánt a Sebes Körös partján található városba helyezte, amiből a nap és holdfogyatkozás bekövetkezési időpontjait számolta ki (amiket megtalálhatunk az úgynevezett „váradi táblázatokban” – tabulas varadienses). A reformáció győzelme előtti egyik utolsó nagy váradi püspök Giorgio Martinuzzi (1534-1551) volt. Apja után szerb, anyja után olasz származású, a reneszánsz építészet nagy csodálója, rendkívüli energikus jellem, ugyanakkor igen ellentmondásos is volt. Az 1551-es eltűnése egybeesett Nagyvárad virágzásának végével, amit még a XIV. század második felében tapasztalhattunk meg.

Thurzó Zsigmond arról lett nevezetes, hogy az ő püspöksége alatt(1506-1512) bontakozott ki a reneszánsz formavilága Váradon. A várbeli püspöki palotát is átépítette ebben a stílusban, de maga a középkori vár is reneszánsz fényt kapott.

istorie6A XVI. század elején Nagyvárad történelmét egy Közép-Európában bekövetkezett esemény befolyásolta, ami történetesen az 1526-os mohácsi csata volt. A csata után a török seregek elsöprő győzelmet arattak a magyar király seregei felett (II. Lajos király maga is a csatatéren hullt el).  A mohácsi verességet követően, a kontinens középrésze egyre inkább vita tárgyát képezte Ausztria és Törökország között, ami megerősítette az Erdélyi fejedelem növekvő függetlenségi szándékát. 1526-ban Habsburg Ferdinánd, aki magyar királlyá koronáztatta magát, Macedóniai László-t Nagyvárad püspökének nevezte ki. Ez azonban nem tudta elfoglalni tisztségét, mivel a város Ferdinánd ellenségének, Szapolyai Jánosnak a kezében volt. Alig 1528-ban hódították meg a várost a birodalmiak, de az erőd még akkor is ellenállt. Egy évtizedes vetélkedést követően, 1538-ban, Ferdinánd és Szapolyai, Martinuzzi György közbenjárásával, aláírták a váradi békét. A béke alapján Szapolyai megkapta Magyarország, Horvátország és Dalmácia királyának életre szóló jogát, ám a halála után, a felsorolt provinciák Ferdinánd birtokába kellett kerülniük.  Szapolyai  váratlan, gyors halála újraindította a koronáért folyó harcokat. Mivel Szapolyai utóda, János Zsigmond még kiskorú volt, létrehoztak egy kormányzóságot, melynek tagjai Izabella királyné és három tanácsadó voltak, ezek közül az egyik Martinuzzi.

Mivel 1541-ben az Erdélyi fejedelemség lényegében függetlenné vált, Nagyváradot és Bihart, ugyanúgy mint a nyugati megyéket, felszólították, hogy döntsenek a Ferdinánd Habsburg Magyarországához vagy az új fejedelemséghez való tartozásukról. 1542-ben a nagyváradi részleges országgyűlés keretében ugyan először a habsburgokhoz való tartózást vallották, ám végül 1544-ben, több vitát követően, az Erdélyhez való csatlakozás mellett döntöttek. Az Ottomán birodalom erejének növekedése a XVI. században nem hagyta érintetlenül Nagyvárad történelmét sem. A fontos utak kereszteződésében való elhelyezkedése és az ellenálló erődje miatt, a hatalmas keleti szomszéd által régen áhított város volt. 1598-ban például a törökök a falai alá értek. Az ostrom október 1-jétől, november 3-ig tartott, mivel a hosszú őszi esők és a török táborban kialakult betegségek megnehezítették azt. Annak ellenére, hogy a török támadás rövid volt és nem érte el a célját, mégis majdnem teljesen lerombolta a várost és Bihar vármegye déli részeit, amerre a seregek elvonultak Várad felé.

istorie51658-ban a törökök ismét Nagyvárad felé fordították figyelmüket, abból a célból, hogy II. Rákóczi György fejedelmet megbüntessék, amiért az, 1657-ben, a régebbi családi ambíciókat követve, Lengyelországban az ország trónjának megszerzésért indított kampányt. Válaszként erre és arra, hogy Nagyvárad elutasította a törökök által ajánlott új fejedelemnek, Rhédei Ferencnek való behódolást, a törökök ismét az erőd felé vették az irányt, és ostromolni kezdték. Segítségükre volt ez alkalommal a tatár sereg, és a moldvai sereg egy része, amit maga a moldovai uralkodó kísért Miron Costin nevezetű krónikásával együtt.  A szeptember közepén kezdett ostrom rövid volt és még ugyanabban a hónapban ért véget, anélkül, hogy elérte volna célját.

1660-ban a törökök egy új támadást indítottak az erődítmény ellen, ami ez alkalommal sikeres volt. A török seregek, körülbelül 45 000 fővel, július 13-án értek Váradra, Köse Ali pasa parancsnoksága alatt. Kevés idő elteltével sikerült leengedniük a vizesárokban levő vizet és felrobbantaniuk az Arany és a Csonka bástyákat. Külső segítség és utánpótlás nélkül, teljesen demoralizáltan, az eredeti 850-ből megmaradt 300 védő, 1660. augusztus 27-én az erőd megadása mellett döntött.  Várad 32 évig volt török uralom alatt. Az erődön belüli magyar királyok szobrait megsemmisítették, a szomszédos falvakból több száz parasztot hozattak, hogy kitakarítsák az árkot és betömjék a várfalakat, a várost újjá építették, új épületeket emeltek, és a Bihar vidéket öt szandzsákra osztották.

A törökök visszaverését a bécsi falak alól 1683-ban, több sorozatos keresztény (főleg osztrák) győzelem követte az ottománok felett. Ennek fényében, 1691 nyarán, az osztrákok elértek Váradig, bekerítették a várost, majd miután elfoglalták Olaszit, és felállítottak két 10 ágyús tüzérségi egységet a közeli dombokon, az erődöt is ostrom alá vették. Az ostrom hosszú volt és elűzte a város civil lakosságát. 1691-1692 telén az ostrom vesztett erejéből, de 1692. május hónapjában újra kezdődött. Tüzes ágyúgolyókat használva, az osztrákoknak sikerült tűzbe borítaniuk az erődön belül levő épületek tetejének nagy részét, miközben a dombokról az ágyúkkal a bástyákat támadták. 1692. május 28-án, az erőd megtizedelt török helyőrsége, a segítség érkezésének reménye nélkül, végül megadta magát. Az osztrák seregek júniusi bevonulása a várba egy új korszak kezdetét jelentette a város életében és ugyanakkor a közigazgatás visszatérését Európa keresztény világába.